chapter four

Biiiiiiiiiiiiiiip.

Az éles sípolásra odakaptam a kezemet a fülemhez. Csak nekem lehet ilyen szerencsém…-dörmögtem magamban, mikor a biztonsági emberke furcsán méregetve odalépett hozzám. Automatikusan széttártam a kezem, mintha ölelést várnék. A középkorú pasi végigtapogatott, minden helyen, amit csak el tudtok képzelni. Én pedig szorongva vártam, hogy befejezze a műveletét, ami-nem enyhén-perverz volt. Kiegyenesedett, és még mindig kétkedve bámult rám.

-Mehetsz-köpte oda nekem ezt az egy szót, mintha én tehetnék róla, hogy meg is kell mozdulnia a munkahelyén. És persze arról is én tehetek, hogy nem működik a hülye műszer, és besípol, mikor nincs is nálam semmi, ami fém. Szememet forgatva vettem le a cuccaimat a szállítóról, majd céltudatosan indultam a kijárat felé.

Azelőtt egyszer már jártam Londonban, ugyanazon a reptéren ráadásul, úgyhogy tudtam merre keressem a kijáratot. A hatalmas csarnok láttán eszembe jutott, mikor először jártam ott. Egy kis családi kiruccanást tettünk, még mikor hárman voltunk. A régi szép idők…-sóhajtottam magamban, de aztán rájöttem, hogy most sem panaszkodhatok, hiszen több millió tinilány lenne a helyemben. Fél év a One Direction-nal…Hány ember álma lehet vajon ez?-ezen tanakodva léptem ki a kapun, szippantottam egy mélyet a friss levegőből, és kinyújtóztattam a tagjaimat. Nekem, az általános izgágaságommal, még ilyen kevés ülve töltött idő is kárt tesz. A fejemet forgattam, hátha meglátom a James Thompson nevezetű emberkét. Aztán egyszercsak megláttam egy elég széles vállú, inges embert, sötétebb bőrrel, aki szintén a nyakát nyújtogatta. Néhány lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, mire rám emelte tekintetét.

-Anabella Work?-kérdezte mély dörmögős hangján, akárcsak egy medve

-James Thompson?-vigyorodtam el, mire az ő szája sarkába is egy halvány mosoly kúszott, majd a kezét nyújtotta, én pedig megráztam azt-Örülök a szerencsének-mondtam

-Nekem a megtiszteltetés, kisasszony. Arra van az autó. A fiúk már várnak téged-mutatott el a parkoló irányába. Bólintottam, majd elindultunk a kocsihoz.

Az út csendesen telt, én nézelődtem az utcán, természetesen mindent jól megnéztem, hiszen amikor először jártam ott, még kicsi voltam, és nem tudtam felfogni, megjegyezni a körülöttem történő dolgokat. A zsúfolt utcák, a folyamatosan siető, zöld lámpát meg nem váró emberek, a rengeteg villamos, minden utcában a rengeteg étterem, élelmiszerbolt, és a néhány nagyobb látványosság. Na és persze minden, ami drága. Ez London. Rengetegen vágynak ide, de ha az ember belegondol, tulajdonképpen borzalom itt élni. Az utcai élet mellett a folyamatos eső és a lehűlt levegő. Persze van, amikben előnyös. Ha valaki például híresség-fanatikus, itt rengeteg sztárral összefuthat az utcán, vagy akár bevásárláson is el lehet őket csípni. De alapvetően fura egy város. Ez persze az én véleményem, az én nézeteim, másnak, valószínűleg rengeteg embernek nem ezek a gondolatok járnak legelőször a fejében, ha Londonba akar költözni.

-Ha szabad megkérdeznem, Mr. Thompson, kihez megyünk?-pillantottam rá mélázásom közben.

-Jajj, ne mondj butaságokat, Bella… Persze, hogy megkérdezheted. És természetesen tegezhetsz is-nézett rám egy másodpercre, de aztán ismét az utat figyelte-Egyébként mindegyik srác szívesen befogadott volna erre a négy éjszakára, de a menedzser, érthető okokból Niall-t jelölte ki. Úgyhogy most hozzá megyünk. Ott lesznek a srácok, Tom-a menedzser, a srácok előfellépője, és természetesen én. Nemsokára megérkezünk. 4 utca-magyarázta, én pedig bólogattam, amit a periférikus látásának köszönhetően biztosan érzékelt, még ha tekintetét az útra is tapasztotta. Ezután ismét csend telepedett az autóra, amíg meg nem érkeztünk.

Az első amit tapasztaltam, az az volt, hogy Niall-nek nem kicsi a háza.

A második amire rájöttem, Niall-nek nagy a háza.

A harmadik pedig az, hogy Niall-nek bazi nagy a háza.

James kiszállt, és még mielőtt én is kinyithattam volna az ajtómat, ő már ott is termett, és kinyitotta nekem. Rámosolyogtam, majd kiszálltam a segítségével. Annak hatására, hogy rájöttem, tőlem néhány méterre vannak a srácok, ismét olyan érzések kerekedtek felül bennem, amikre az utazás, és városnézegetés közben nem gondoltam. Nyeltem egyet, majd felemelt fejjel követtem az előttem néhány lépéssel járó James-t. Botladozva értem be a rám mosolygó személyt, aki kitárta előttem az ajtót, jelezve, hogy én fáradjak be előbb.

Átléptem a küszöböt, majd kíváncsian jártattam körbe a tekintetemet. Még csak egy folyosót láttam, a folyosóról nyíló 2-2 ajtót jobb- és baloldalon, és a nappalinak egy részét. Miközben én egyhelyben bámészkodtam, James behozta a cuccaimat, és várakozón rámtekintett. Ráeszméltem, hogy miattam nem tud tovább menni, ezért szorosan a falhoz lapultam. Ellépkedett mellettem, majd az egyik ajtón belépve eltűnt. Lerúgtam magamról a cipőt, majd megigazítottam a szőke hajamat. Mindenki azt hiszi, hogy festetve van, és sokszor még akkor sem hiszik el, hogy ez az eredeti hajszínem, mikor már komolyan magyarázom vagy 10 perce. Valaki örülne neki ha ilyen haja lenne, mint nekem, de én borzasztónak találom,szerintem ettől csak olyan libás beütést keltek. Viszont a hajfestésre soha nem szántam rá magam. Néha napján még el is hittem, hogy jól áll nekem a szőke, és szépen kiemeli a kék szememet, de sűrűbben vágyakozom valami sötétebb színért.

Miközben még a hajammal babráltam, nekicsapódott a hátamnak az ajtó, és köhögve nekiestem a falnak. A hirtelen csapódástól nem kaptam levegőt, így jó pár másodpercbe telt, mire légzésem és a szívem dobogása visszaállt a normális tempóba, főleg, hogy egy ismeretlen jártatta a kezét a hátamon, és kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Megnyugtató, viszont kicsit feszült hang volt, és mintha enyhe akcentusa lett volna, de azt meg nem tudtam mondani, hogy honnan való, főleg hogy abban sem voltam biztos, hogy van neki. Mikor felegyenesedtem, 5 fiú állt előttem, egy valamivel idősebb pasas, és James. Én pedig valószínűleg halálvörös fejjel köhögtem egy utolsót, majd beletúrtam a szétzilálódott hajamba.

-Nos fiúk… Ő Anabella Work, az ideiglenes szakácsotok, aki az imént majdnem megfulladt. Jól vagy, Bella?-nézett rám komolyan, de a szemén láttam, hogy alig tudja visszatartani a nevetését.

-Köszönöm kérdésed, teljesen jól vagyok. Bár nem ilyennek képzeltem az első találkozást a fiúkkal. Igyekeztem volna jó benyomást kelteni. Csak hát fuldokolva nem olyan könnyű, mint gondolnátok-mosolyodtam el feszülten, és éreztem hogy a srác aki szó szerint rámnyitotta az ajtót, most mellém állt. Az előttem állók ekkor már kifejezetten jó hangulatban voltak.

-Ők Liam, Louis, Harry, Niall, Zayn, és Tom-mutogatta végig James vigyorogva

-Hidd el, ennél jobb hatást nem tudtál volna kelteni-rázta fejét Liam, aki a többiekhez képest komoly volt, csak mosolygott. Erre már muszáj volt nekem is elmosolyodnom.

-Nem hát-röhögött tovább Louis a társaival, majd odalépett hozzám, magához húzott, és jó szorosan megölelt. A többiek követték a példáját, egyenként is bemutatkoztak, és én is elmondtam párszor a nevemet. Aztán az 5 fiú és Tom üdvözlése után egy festett szőke hajú és nagyon-nagyon barna szemű fiú lépett elém. Valahonnan ismerős volt, de meg nem tudtam volna mondani, hogy honnan. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban volt szegény, az arca kipiroslott, ami még jól is állt neki. Ahogy tovább néztem rá és vártam, hogy szóljon valamit rá kellett jönnöm, hogy nem néz ki rosszul, sőt, egész helyes. A szeme pedig úgy fogva tartotta az enyémet, hogy alig tudtam elszakítani a pillantásomat.

-Öhm…én…Elyar vagyok. Elyar Fox. A srácok előfellépője. És.,. öhm… Bocsánat hogy nekedcsaptam az ajtót, nem direkt volt, csak…mármint…-dadogott, és ez még aranyosabbá tette.

-Nyugi, semmi bajom. És nem is feltételeztem, hogy szándékosan próbáltál kinyírni-mondam, mire kissé fellazult és felnevetett-Bella Work-nyújtottam a kezemet, és mikor megfogta közelebb húztam magamhoz, és megöleltem. Nem volt hosszú ölelés, csakúgy mint a többi fiúval sem. Mikor elszakadt tőlem feszülten mosolyogva fordultam vissza a többiekhez.

-Tényleg jól vagy Bella? Kérsz egy pohár vizet? Vagy esetleg valamit enni? Biztos fárasztó volt az út-érdeklődött Niall. Szintén festett szőke haja van, viszont kék szeme. Egyáltalán nem hasonlít az Elyar Fox nevezetű srácra, de ő szintén nagyon aranyos volt.

-Persze, jól vagyok. Csak pillanatnyi köhögőgörcs volt, már semmi bajom. Éhes nem vagyok, viszont egy pohár víz jól esne-néztem rá hálásan, mire mindenki csordaként megindult a konyha felé, én pedig követtem őket, és odacsapódtam Louis mellé, aki leghátul ment, és éppen röhögött valamelyik srácon.

-Milyen volt az út?-kérdezte mosolyogva mikor megpillantott maga mellett.

-Semmi extra. A reptéren besípolt a hülye gépük, úgyhogy letapizott egy morgó pasas-forgattam meg a szememet

-Morgott? Pedig örülhetett volna, hogy egy ilyen jó csajt fogott ki-kacsintott rám pimaszul a gyönyörű szemével, majd bement a konyhába, én pedig leesett állal fagytam le. Louis Tomlinson most komolyan jó csajnak nevezett?! Omg. És még rám is kacsintott. És a szemei. Ahw. Egyre jobban tetszett London, főleg, hogy ennyi szép szemű srác járkál körülöttem.

Beléptem Louis után a konyhába, és leültem egy bárszékre Zayn mellé, a másik oldalamra pedig Niall ült, és a kezembe adta a poharat. Lassan a számhoz emeltem a poharat, de mivel mindenki engem nézett nem tudtam inni. És ezt szóvá is tettem. Felnevettek, majd Zayn mondta, hogy inkább menjünk a nappaliba, mert ott kényelmesebb is, és kaja is van. Ismét vonultunk, ezúttal egy fotelbe kerültem, aminek a karfájára Elyar ült, a többiek pedig megosztoztak a kanapén és a földön. Kihasználtam az alkalmat, hogy nem figyeltek mert helyezkedtek, és félig megittam a pohár vizemet, majd letettem az asztalra, ami egyébként tele volt chips-szel, gumicukorral, és hasonló dolgokkal.

-Mesélj magadról Bella-kérte Liam, mire mindenki ismét engem nézett.

-Hát…mire vagytok kíváncsiak?-tekintettem körbe a várakozó szemeken

-Mindenre-vágták rá egyből a srácok, mire nagy lélegzetet vettem, és belekezdtem…

chapter three

Izgalom. Félelem. Keserűség. Folyamatos bizsergés a hasamban. Idegesség.

Ha Lois Lowry elképzelt világában lennénk, én ezeket soroltam volna fel az esti vacsoránál, mikor mindenki elmeséli napi érzéseit. Amikor olvastam Az emlékek őre című könyvet, nem értettem mire jó, ha mindenki élete teljesen nyitott, mindent elmesél: mi történt aznap, milyen érzések kavarognak benne. De négy várakozással teli nap után rájöttem, hogy nem jó magunkban tartani az érzéseket. Egyiket se. Mert még ha azt is hisszük, hogy senki nem értené meg, senki nem tud segíteni átvészelni az izgalommal vagy félelemmel teli pillanatokat, akkor tévedünk. Talán nem értik. Talán sose fogják. De ha nem mondunk el senkinek semmit, akkor nem tudhatjuk meg. Ha elmondjuk, és nem értik meg, akkor sincsen semmi baj. Talán jobb is. Mert elmesélhetjük milyen érzés. Kiadhatjuk magunkból a dolgokat. Talán még akkor sem fogják érteni. De ha az embernek olyan barátnője van, mint nekem Tara, akkor van a legjobb dolga. Tara sem értette meg milyen érzések kavarognak bennem. De végig mellettem volt, együtt félt és izgult velem, ha még nem is olyan mértékben amennyire én.

Szerdán még jó sokáig egyeztettünk az igazgatónővel és az osztályfőnökömmel. Többi tanárom időközben elment, néhányan még a vállamat is megveregették. Mrs. Cage, Miss Carver, édesanyám és Én este 8 óráig dekkoltunk a suliban. Taranak időközben haza kellett mennie, amit mindannyian megértettünk, de amint hazaértem, az volt az első dolgom, hogy őt felhívtam, és „megbeszéltük” a dolgokat. Persze csajos dolgon, úgyhogy a megbeszélés alatt nem egy normális beszélgetést kell érteni.

4 napom volt felkészülni. Mind lelkiekben, mind testiekben. Nekem ebből a négy napból három azzal telt, hogy vártam, mikor jelentik be, hogy ez csak egy átverés, nem megyek sehova. És mivel ez nem következett be, vasárnap reggel muszáj voltam összekapni magamat, és elkezdeni összepakolni a cuccaimat. Két bőrönd, és egy utazótáska már tele volt, mikor Anyu figyelmeztetett, hogy nem kell az öt és fél hónap minden napjára más ruha, hiszen kimossák nekem. És ha még nem is mosnák ki, akkor is el tudnék menni egy mosodába a ruháimmal.

-Ó… Igazad van-álltam fel a földről a legnagyobb káoszban amit valaha csak láttam

-Na ugye? Szeretnéd hogy segítsek?-mosolyodott el. Ezt megkérdezte már párszor a nap folyamán, és még csak dél volt, de mindig csak a fejemet ráztam, mondván „majd fél évig önállóan kell viselkednem, ha ezt rám bíztátok, akkor csak össze tudom pakolni a cuccaimat”, de beláttam, hogy hiába makacskodom, attól nem lesz jobb a helyzetem, úgyhogy csak bólintottam egyet. És lám! Háromnegyed óra múlva már mindenem be volt pakolva a kocsiba, már csak én végeztem el az utolsó simításokat magamon. Egy lányhoz nem méltó módon rohantam le a lépcsőn, és vágtam be magam a hátsó ülésre.

-Indulhatunk-dörzsöltem össze az egyre jobban izzadó tenyeremet. Anyu mégegyszer mosolyogva rámpillantott a visszapillantó tükörből, majd lenyomta a gázpedált, és indultunk. Természetesen először Taraért. Mint legjobb barátnőm, ki akart kísérni Blackpoolba a reptérre. És ebben nem akadályoztam meg. Mikor beértünk az utcájukba, már kint toporgott. Amint megpillantotta a kocsit, neki is boldog mosoly terült szét az arcán. Már vagy négy napja mindenki folyamatosan csak mosolygott rám…

-Jó napot Mrs. Work! Hogy van ma délután?-fordult anyu felé miután bepattant a kocsiba és jó szorosan megölelt.

-Tara… Hányszor mondtam már hogy tegezz? Nem elégszer? És tudod, hogy már jó ideje nem vagyok Mrs. Work-jeletette ki anyukám fenyegető hangon, de vigyorát nem tudta visszafojtani, úgyhogy természetesen nem vettük komolyan.

-Elnézét… Mármint… Bocsi-vigyorodott el Tara is. Nem akadt fent az utolsó mondaton, amit hálásan megköszöntem neki magamban.

-Mindjárt más-válaszolt édesanyám folyamatosan a visszapillantó tükörbe bámulva. Tara ezután hozzám fordult komoly arccal, de tudtam hogy belül szakad a nevetéstől

-Készen állsz?-kérdezte igyekezve komoly maradni, de megremegett a hangja, úgyhogy természetesen nem bírta ki. Kitörött belőle a röhögés.

-Soha nem álltam még ennyire készen valamire-válaszoltam neki fejemet csóválva, hogy még ilyen pillanatban sem tud komoly maradni. Az úthátralévő részét végigcsacsogtuk, mintha az csak egy teljesen hétköznapi nap lett volna. Az áthúzott Preston táblától szomorúan búcsúztam, mert már akkor hiányzott a város. A kisvárosi nyüzsgés. Az osztálytársaim. Még azok is, akiket utáltam, és akik viszont utáltak engem. Hiszen nélkülük mégse lett volna teljes az életem. Mindenkinek kellenek ellenségek. Nélkülük nem lehet megerősödni. Ha mindenki csak szeret, akkor nem lehet elég erős személyiség lenni. Ha nem kell visszaszólnod senkinek, ha nem kell megvédened a legjobb barátnődet másokkal szemben, ha nem kell veszekedned, ha nem kell valakit lenézned, ha nem lehetsz valakivel bunkó…ha nem sírsz otthon a szobádban, mert megbántottak, és eleged van, ha nem kell kisírt szemekkel iskolába menned, akkor nem vagy igazi ember. Mert az nem igazi ember, aki ezek dolgok valamelyikén nem megy keresztül. Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy nem omlottam össze fájdalmas pillanatokban, mert már megszoktam, hogy vissza kell fojtanom a könnyeimet és nem eshetek össze.

-De ugye tudod, hogy fél évig 5 baromi helyes sráccal leszel összezárva, akik közül hivatalosan kettőnek nincs barátnője? Mondjuk, ki tudja mi van a dolgok mögött. Na de Harry Styles és Niall Horan! Mihez kezdesz velük?-kacsintott rám pajkosan ezzel kizökkentve gondolatmenetemből.

-Nicsak valaki kutakodott-huzogattam a szemöldököm-Egyébként semmit nem kezdek velük-jelentettem ki határozottan-ugyanis tulajdonképpen a rabszolgájuk leszek.

-Te komplett hülye vagy. Hogy lennél már a rabszolgájuk? Így ismered te őket?-röhögött fel

-Kedves barátnőm. Elárulnám, hogy semennyire sem ismerem őket, ezért fogalmam sincs, hogy mire számítsak. A végén még lehet kiderül, hogy valami elszállt kis sztárocskák-forgattam meg a szemem

-Vaaaagy kiderül, hogy élőben még jobb pasik, mint a fényképeken. Mondjuk, nem tudom, hogy az lehetséges-e-gondolkodott el egy pillanatra-Nem, nem hiszem-jelentette ki-De az viszont lehetséges, hogy valamelyikük a végén beléd szeret. És akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltok-vigyorgott folyamatosan, mire kijelentettem, hogy tényleg teljesen elment az esze. Ő pedig visszavágott, hogy hogy ment volna el, ha eddig se volt. Ilyen értelmes beszélgetést folytattunk utolsó együtt töltött perceinkben. Mindketten szomorúan vettük tudomásul alig fél óra elteltével, hogy anyu már a blackpooli reptér parkolójában áll. Kiszálltunk a kocsiból, és a csomagtartóhoz siettünk. Kipakoltuk a cuccaimat, majd mindenki megfogott egyet a csomagjaim közül, és elindultunk befelé.

-Na akkor tiszta, mi lesz Londonban ugye? Leszállsz, átveszed a csomagjaidat. Egy – valószínűleg – böhömnagy emberke fog várni, hogy segítsen cipekedni. James a neve. James Thompson. Ő majd elvisz valamelyik fiú házába, ahol ott lesz a turné menedzsere és a srácok. Nagyon vigyázz magadra kislányom, rendben? Egészben, sértetlenül szeretnélek majd viszont látni. És ha nem is minden nap, de legalább kétnaponta hívj, hogy minden rendben van-e-sorolta hangosan követelményeit, amiket persze nem értettem. Neki is sok időbe telt míg beleegyezett, hogy elmehessek. Csak utána szóltak nekem. Azért tudtam meg ilyen későn. Azt pedig, hogy sértetlenül szeretne visszakapni, „enyhe” célzással mondta. Ráadásul nem halkan beszélt, hiszen a bőröndök görgői hangosan robogtak az úton, így nem csodálnám, ha páran meghallották volna.

-Nyugi anyu, minden rendben lesz. Hívlak, amikor csak tudlak. De tudod, az időeltolódásra is figyelnem kell-forgattam meg a szemem

-Engem akár az éjszaka közepén is felhívhatsz, csak tudjam, hogy jól vagy-pislogott meghatottan, mikor a bejárathoz értünk. A táskaleadóig tudtak kísérni, de utána muszáj volt búcsúzkodni.

-Tekintettel arra, hogy majdnem minden nap beszélni fogunk, nem szeretném, hogy nagy búcsúzkodás legyen. Létezik telefon, e-mail, internet, Skype…minden. Szóval csak nyugi-mosolyodtam el, és mindkettőjüket megöleltem.

-Hiányozni fogtok-mondtam halkan, és csak néztem őket.

-Bella? Ha már te nem fogsz pasizni, legalább szólhatnál Niall-nek az érdekemben-billentette oldalra a fejét, és elvigyorodott, mire felnevettem

-Majd mesélek nekik rólatok-nyugtattam meg őket, de ekkor egy idegesítő, sipító női hang bemondta, hogy meg lehet kezdeni a beszállást a Londonba tartó gépre, úgyhogy mégegyszer megöleltem őket, majd integetve megfordultam, és indultam felszállni a gépre. Hát akkor..irány London!

chapter two

Remegtek a lábaim, levert a víz, a pulzusom az egekben ugrálhatott… Ezek után már végképp nem tudtam mit gondoljak… Az egész tanári kar ott ült előttem az egy sorban lévő asztalok mögött. Néhányan mosolyogtak, például Miss Carver, de egyesek csak fapofával, kávét szürcsölgetve, vagy esetleg valami magazint lapozgatva, unottan üldögéltek. Mrs. Cage illedelmesen leült középre, Miss Carver, és….és az édesanyám közé. Anyu? Mi az isten történik itt? Nem, most már biztos nem rossz. Hiszen anyu is mosolyog…

-Foglalj helyet-mutatott az igazgatóasszony a velük szemben lévő, de nem túl közeli székre. Nagy nehezen odabotorkáltam, remegett a lábam, a kezem, összekoccantam a fogaim, mint mikor fázom. Mikor a szék elé értem lehuppantam, de nem vadon, inkább csak izgatottan. Sarkaimat széttoltam, térdeimet pedig összekoccantottam, és kicsit előrébbhajoltam, hogy jól lássam tanáraimat. Ismét belülről kezdtem harapdálni a számat, de némát leszidtam magamat, mondván, nem vagyok kannibál. Nagy szemekkel pillantottam végig azokon az embereken, akik az elmúlt 4 évben értelmet vertek belém. Voltak olyanok, akiket szerettem, sőt… bálványoztam. De akadtak olyanok is akik nem nagyon szívleltek engem, és hát úgy elég nehéz lett volna nekem szeretni őket. Ekkor már mindenkinek rajtam volt a tekintete. Pillantásom végül megállapodott anyukámon, és kérdő pillantással néztem rá. Ő viszont csak mosolygott.

-Már biztosan nem tudod elképzelni miről van szó Bella-jelentette ki mosolyogva Mrs. Cage, így ráemeltem a tekintetem, és tudatlanul megráztam a fejem. Tényleg nem tudtam.

-Nos… megnyugodhatsz, nem rossz dolog. Sőt, kifejezetten jó dolog, és ráadásul tiszteletreméltó. Azért nem is sejtheted miről van szó, mert ilyet már nagyon régen csináltunk. Mikor is volt?-tekintett körbe, de választ ismét nem várt, hiszen visszaemelte rám a pillantását-Szóval nagyon régen… Ezért is nagyon nagy megtiszteltetés.

-De mégis micsoda?-szaladt ki a számon, és tudtam, hogy az a hangsúly közel sem megfelelő a tanáraimmal szemben, ezért rögtön elnézést is kértem a kirohanásomért.

-Semmi gond, Bella. Látom mennyire izgatott vagy. Nagyon régen volt iskolánkban olyan tanuló, aki a gimnázium negyedik osztályáig tudta tartani a kitűnő posztot, ilyen nehéz szakon. Mert a konyha szak nem könnyű… Közel sem… Ha valakinek megemlítetted, biztos azt hitte hogy milyen jó neked, hiszen csak főznöd-sütnöd kell. Akadt már ilyen Bella?-kérdezte gyengéden, mire vadul bólogatni kezdtem. Ha valakinek megemlítettem a szakomat, tényleg ezt hitték. És hiába magyaráztam, hogy nem könnyű, nem hittek nekem…-De tévednek. Nem csak a konyhában vagytok. Ha valaki szakács szeretne lenni, annak tökéletesen kell tudnia a kémiát. És a fizikában is teljesen otthon kell lennie. És ez nem egyszerű dolog egy tinédzsernek. Neked még is sikerült. Úgy, mint az elmúlt években senkinek. És ezért szeretnénk megjutalmazni-és innentől kezdve biztos voltam benne, hogy akármi is lesz a jutalom, én örülni fogok neki, nem kicsit. Hiszen a mi iskolánk nem kicsiben játszik.

-Kaptunk egy felkérést. Édesanyád már beleegyezett. Már csak a te véleményedre vagyunk kíváncsiak. A felkérés pedig egy One Direction nevű együttestől érkezett. Az április végén induló Where We Are nevezetű turnéjukra szeretnének felvenni egy hölgyet, aki főz nekik. A menedzserük megelégelte, hogy folyton drága éttermekbe járnak, és szórják a pénzt. A fiúknak pedig csak az az egy kikötésük volt, hogy lány legyen-mosolyodott el sunyin Mrs. Cage… De én ahhoz még túlságosan le voltam maradva, hogy reagálni tudjak. Mi? Azt akarják, hogy kísérjem el a One Directiont a világkörüli turnéjukra? És én főzzek nekik? ENGEM VÁLASZTOTTAK? Teljesen lefagytam. Szerettem a One Directiont. Nem voltam őrült Directioner, de bírtam a számaikat, meg a srácokat is. És most hogy ilyen közeli lett az élmény, hogy találkozhatok velük, ráébredtem, hogy eddig milyen távoli volt. Nem tudtam mit mondhatnék.

-Azért láthatod itt az összes egykori, és mostani tanáraidat, mert közös döntés volt. Kisebb kiesésekkel, mindenki rád gondolt, aki pedig nem, az is belátta, hogy te lennél a legtökéletesebb erre a posztra. Természetesen egy pótembert is kijelöltünk, és minél hamarabb várnánk válaszodat, mert ha nemleges, tájékoztatnunk kéne a pótember szüleit, és őt is. Örülnénk, ha még most megkapnánk a válaszodat, ugyanis a vasárnapi repülővel mennél Londonba. Lenne pár napod összeismerkedni a srácokkal, lakhatnál valamelyikük házában 4 napig. Utána csütörtökön indulnátok is az első helyszínre, Kolumbiába. Majd onnan tovább. Mi természetesen nem kényszerítünk, de mi is, és édesanyád is nagyon örülnénk neki, ha tapasztalatot szereznél. Emellett az iskolánk hírneve is nőne, te pedig pénzt keresnél, az iskola 25%-ot kérne. Mind úgy hisszük ez így korrekt, főleg, hogy nem kis összegről van szó. De én már eleget mondtam. Szeretném meghallgatni a te véleményedet is-fejezte be. Én pedig még mindig teljes sokkban voltam. A testem viszont műkdött, még ha nem is teljes összhangban az agyammal. Bólintottam. Meg akartam csinálni, de egyben rettegtem is. Eszembe jutott, ami szerintem mindenki másnak is legelőször eszébe jutott volna. Mi van, ha nem jövök be nekik?! Mi van, ha utálni fognak?! De ezen az érzésen felülkerekedett az izgalom. Ez az izgalom sokkalta más volt, mint amit délelőtt éreztem. És kezdtem megérteni mitől olyan őrültek a One Direction rajongók. Nem is őrültek. Csak izgatottak. Még mindig bólogattam, mikor végre kijöttek a számon a hangok.

-Igen. Meg szeretném csinálni-ingattam a fejem

-Nagyszerű! Ez esetben, behívhatod Tarat, hiszen mindketten tudjuk, hogy hallgatózik, és szeretnék tőle kérni valamit-mosolygott Miss Carver rám, és fejével az ajtó felé bökött. Felálltam, odasiettem az ajtóhoz, és amint kinyitottam, Tara a nyakamba borult, és szorosan ölelt. Ezek szerint mindent hallott. Örültem neki, hogy olyan barátnőm van, aki örül nekem, és nem féltékenykedik. Mikor elengedett rámosolyogtam, és visszafordultam az asztalok felé. Mosolyogva figyeltek minket.

-Azt azért remélem tudod, Bella, hogy tanulnod attól még majd kell. És szeretnélek megkérni rá téged, Tara, hogy minden nap add le az anyagot Bellanak, és faggasd ki, hogy milyen az élet a nagyvilágban. Természetesen minket is érdekel, és te majd elmesélheted nekünk, Bella történeteit. Benne vagytok?-kacsintott Miss Carver, mire mindketten bólogattunk. Hogy ne lettünk volna benne?!

-Ezesetben…foglaljatok helyet! Még rengeteg megbeszélnivalónk van-szólalt meg ismét osztályfőnökünk, mire mindketten leültünk, és figyelemmel hallgattuk tanárainkat.

chapter one

Egy általam egykor még általánosnak hitt napon rohantam az iskola folyosóján a legjobb barátnőmmel Taraval. Az első óránk kémia volt, és már késésben voltunk, ugyanis reggel bedöglött a kocsim… Az osztályfőnöm büszke mosollyal állt meg előttem, mielőtt beléphettem volna a terembe.

-Bella-szólított meg-Kérlek gyere be a tanári szobába az órák után-mondta igyekezve elfojtani mosolyát. Tarara pillantottam, aki kérdőn nézett rám, csakhogy én sem tudtam mit szeretnének tőlem. Magatartásom és a szorgalmam is rendben van, általában nem kavarok nagy port a suli területén, csak egy egyszerű negyedikes vagyok-pörgettem végig gondolataimban, hogy vajon mit is akarhat. Tararól visszapillantottam Miss Carverre. Fiatal volt, 34 éves, nem úgy mint a többi tanár általában, akik már nagyon a nyugdíj felé igyekeztek. Egy évvel azelőtt került az iskolába, mint a mi osztályunk. Egy próbaéve volt, és mivel megfelelt a következő évben már osztályt vállalhatott. Így lett az osztályfőnökünk egy fiatal, mindig mosolygós Carry Carver nevű hölgy. De a mosolya más volt mint máskor, miközben várakozón pislogott rám.

-Rendben-rebegtem, és beleegyezésem után el is igyekezett. Gondolom órája volt.

-Valami rosszat tettem?-pillantottam félénken barátnőmre, aki még mindig összevont szemöldökkel toporgott mellettem.

-Nyugi! Biztos nem lesz semmi baj-simított végig a karomon, majd biztatóan rám mosolygott. Beharaptam az ajkam, majd odaléptem a terem ajtajához és lecsúsztattam a kezem a kilincsre, majd lenyomtam, és betoltam az ajtót. Beléptünk a terembe, és mint vártam, minden szem rám szegeződött. Mrs. Zagorsky csak egy futó pillantást vetett ránk, majd intett a fejével, hogy üljünk a helyünkre. Lehajtott fejjel igyekeztem a padomhoz, majd bevágtam magam a helyemre. Lecsúsztattam a vállamról a táskát, és a padom mellé tettem, és kicipzáraztam a táskám, aminek a zaja a csendben fülsüketítőnek hatott. Tara is leült a mellettem lévő padba, és ő is előpakolta a felszerelését az órára. Amint Mrs. Zagorsky úgy vélte hogy lelkiekben már ott vagyunk az órán folytatta az óra anyagának a magyarázását. De én nem voltam ott az órán, még csak fél füllel sem. Még mindig azon jártak a gondolataim, ami a folyosón történt. Rosszat csináltam? Nem, biztosan nem…arról csak tudnék, ha valami bajban lennék…A tanulási átlagom olyan, mint mindig. Ajj nemtudooom. És ez volt egész nap. Nem csak kémia órán, hanem az azt követő matek, angol, technika, fizika és a konyhás órán. Az utolsó óra után rohantam kezet mosni, mert mivel ugye konyhás óra volt, tiszta kaja volt a kezem. Olyan erővel és gyorsasággal dörzsöltem le az ujjaimról a kelt tésztát, mint még soha. Tara is mellettem igyekezett, ő csakugyan olyan izgatott volt mint én. Ugyanis napközben a félelmem izgalommá alakult, hiszen ráébredtem, hogy nem csak rossz dologról lehet szó…Sőt, nagy valószínűséggel nem leszidni akarnak, hiszen az egész napom azzal telt, hogy átgondoltam az eltelt napjaimat, és semmi sem jutott eszembe, ami vádként hozható fel ellenem. De ugyanakkor azt is tudtam hogy egyes tanárok bármire képesek. Viszont Miss Carver mosolygott, és határozottan izgatott volt. És az órák végére, már én is szétrobbantam ettől az érzéstől. Keményen dörzsöltem a kezem a törülközőbe, majd felkaptam a táskám, és sietős léptekkel elhagytam a termet. Az osztálytársaim ismét megbámultak, azon a napon nem először, nem másodszor, és még csak nem is harmadszor. Mikor fizika órán felszólított a tanár, és én nem tudtam válaszolni, többen leesett állal néztek rám. Na nem, mintha stréber lennék…Csak éppen rossz tanuló sem vagyok. Mikor a tanári szoba elé értem kifújtam a levegőmet, amiről addig nem is tudtam, hogy bent tartottam. Pár másodperc múlva Tara lihegve ért be, majd mikor kétkedve pillantottam rá, bíztatóan mosolygott. Az ajtó felé fordultam, majd tettem egy pár lépést, és kopogásra emeltem a kezem. Már csak meg kellett volna lendítenem a kezem, és akkor pár percen belül megtudtam volna, hogy mi miatt görcsöltem egész nap. Ám a kezem nem akart mozdulni. Úgy éreztem minden bátorságom inába szállt, és hirtelen semmi támogatás nem jutott eszembe, amit mondhattam volna magamnak. Biztos voltam benne, hogy leszidnak, kirúgnak az iskolából, de az okát nem tudtam. A gyomrom hirtelen felfordult, a kezem megremegett, a következő pillanatban Tara szorítását éreztem a derekamon, amint maga felé fordít.

-Hé kislány! Minden rendben van! Emlékszel Miss Carver arcára? Boldog volt. Büszke volt. Csak jó dolog lehet. Hallasz Bella?-szorította meg gyengéden a karomat. Belül a számat harapdáltam, és lehajtott fejjel bólintottam. Igaza van – mondtam magamban.  Felemeltem a fejemet, egy halvány mosolyt eresztettem meg felé egy halvány mosolyt, majd valamivel magabiztosabban, mint az előtt az ajtóhoz fordultam és kopogtam kettőt. Nem a leghangosabban, de kopogtam. Tara körülbelül 10 másodpercig bírta a csendet, és hogy senki nem nyitotta ki az ajtót, utána egy „Az istenit!” kiáltással szorosan mellém állt, és már emelte a tenyerét, hogy megcsapkodja az ajtót, ám mikor  Mrs. Cage, az igazgatónő kinyitotta az ajtót, megszeppenten húzta vissza a kezét.

-Á, Tara szívem, régen láttalak, hogy vagy?-mosolygott rá az idős hölgy. Mrs. Cage nagyon régóta tanított az iskolában, és még az előtt igazgatóasszonynak választották, hogy mi az iskolába kerültünk. Földrajzot tanított, és mivel mi konyha szakra mentünk csak első és második évben volt föcink, utána már magasabb óraszámban kellett tanulnunk a kémiát és a fizikát, és minden nap volt legalább egy gyakorlati óra (amit mi-diákok-csak konyhás órának nevezünk), ezért nem fért az órarendbe, így nem tanított minket Mrs. Cage ezek után. Sajnáltam, ugyanis szerettem a tanítási módszereit, viszont nem bántam, hiszen tudtam, hogy ha a földrajzot is beletették volna a tanmenetbe, akár 8 óránk is lenne egy nap. Az pedig nem hiányzott, tekintettel a sok tanulnivalóra.

-Bella. Már vártunk-fordult felém Mrs. Cage még mindig mosolyogva, nem várva meg Tara válaszát. Biccentettem, mire ő hátat fordított, és elegánsan, apró termete miatt kis léptekkel betipegett a szobába. Egyértelmű volt, hogy azt várja, hogy utánamenjek. És az szintén egyértelmű volt, hogy Tara nem jöhet be velem.

-Bella…-kezdett volna támogatni ijedten, de félbeszakítottam.

-Minden rendben Tara. Megoldom-jelentettem ki, és fogalmam sem volt honnan volt olyan magabiztos hangom, mikor belül rettegtem. De Tara arcát látva kívülről nem a félős énem látszott, hanem a magabiztos, határozott kiállású Bella.

-Minden rendben lesz-mondta, de úgy hatott, mintha már nem is engem, hanem inkább saját magát győzködné.

-Hát persze… Mint mindig-fogtam meg az állát, felemeltem, és rámosolyogtam. Még megöleltem volna, de a szobából köhögést hallottam. És senki nem volt beteg, Inkább hatott figyelmeztető köhögésként. Sietős léptekkel bementem, és behúztam magam mögött az ajtót. De attól, amit megpillantottam, ismét minden önbizalmam elszállt. Remegtek a lábaim, levert a víz, a pulzusom az egekben ugrálhatott…Ezek után már végképp nem tudtam mit gondoljak…